hapman

Gondoljuk csak el (...): egy embernek az a rögeszméje, hogy õt elõbb-utóbb menthetetlenül elüti a kertje alatt naponta kétszer félelmetes csattogással elrobogó vonat. Tehet akármit, úgy van rendelve, hogy a kerekek alatt végezze. Emberünk fontolóra veszi sorsának ezt az egyedül lehetségesnek vélt irányát, és mivel - homo sapiens-i méltóságát megõrzendõ - nem kíván kapálózni a végzet markában, rendbe teszi ügyeit, azután pedig szépen lefekszik a sínre, és vár megadóan. Eltelik egy nap, kettõ, egy hét, egy hónap is, de a vonat nem jön. Emberünknek azonban eszébe sem jut a végzet egzaktságában kételkedni, kitart fektében. A hozzá vitt táplálékot, mint az élet tán utolsó ajándékát elérzékenyülten, bár komoran szuszogva magához veszi. Lassanként kiszakállasodik, meghízik, eltunyul a fekvésben, mindennap ritkábban ötlik eszébe a vonatkerekek szörnyû dübörgése, sütteti a hasát a nappal, és egyáltalán, kezdi megismerni a halálraítéltek helyzetében rejlõ elõnyöket. Így telik az élete a komfortos agóniában, amíg végül egy reggel tudomására jut, hogy az õ halálos vonata már évek óta nem közlekedik, s hamarosan a neki vánkosként szolgáló vágányokat is felszedik. Ha emberünk ezek után is ragaszkodik a halálraítéltek begyakorolt pózához, õt megpillantva ki tudná magába fojtani a kegyetlen nevetést?
(Csengey Dénes)