A csolovek, aki mellettem ült, mert egyetlen meno, puha, bársonyos pad húzódott végig a három fal mentén, láthatóan messze-messze járt, a gláza glazúros, és olyasmiket motyogott, hogy: - Arisztotelész fityfenézik ciklámencekkerben namászik kimászik. - Ja, kinn járt az urben frankón, ismerem az érzést, kipróbáltam én is, mint mindenki más, de abban a szent pillanatban arra gondoltam, gyáva egy véscs ez mégis, Ó testvéreim. Ott döglik az ember, miután megitta a jó öreg malakót, és az a muszlje támad, hogy minden valahogy a múltban zajlik, amit csak lát maga körül. Mert vÃgyeli frankón az egészet - az asztalokat, a sztereót, a lámpákat, a bigéket meg a málcsikokat -, de csak úgy, mintha ez az egész véscs valamikor régen lett volna, nem most. Az embert, hogy úgy mondjam, hipnotizálja a bakancsa vagy a cipoje orra vagy éppen a kisujja körme, ugyanakkor az az érzése, mintha valaki elkapná a nyakát és rázná, mint a macskát. Rázza, rázza, mÃg semmi se marad belole. Elveszik a neve, a teste, elveszik o maga, de fütyül rá, csak gubbaszt, mÃg a bakancsa vagy a körme meg nem sárgul, és tovább nem sárgul egyre sárgábbra. Aztán a fények egyszer csak széttörnek ezermillió atomra, és a bakancs vagy a köröm vagy, mondjuk, valami apró kis kosz a nadrágja alján hirtelen óriás nagy mésztóvá no, nagyobb lesz a kerek világnál, az ember úgy érzi, na, most mutatják be a Bógnak vagyis az úristennek, aztán egyszer csak vége az egésznek. Az ember nyöszörögve visszamászik az ittbe meg a mostba, és a rótját éktelen buhuhúra tátja. Mármost finom dolog ez, csakhogy gyáva. Nem azért szültek erre a földre, hogy Istennel találkozzunk. Az ilyesmi megcsapolja az erot, és minden jóságot kiöl a csolovekból.
www.enba.hu
